Bevezető

,,Most elszáll a szép szó, és bárhogy megragad,
de az írás jelkő, ... s a JELKŐ megmarad!”

(Bazsó Lajos)

Bazsó Lajos bácsi feleségét - akit édesanyám mindig lánynevén, Koroknay Lidikának nevezett -, születésemtől kezdve ismertem. A férje azonban ismeretlenül, mint egy szobor úgy magasodott előttem. A rendkívül jó beszédű, barátkozó természetű Lidika néni mintha csak fénnyel vonta volna be férje alakját, és igyekezett szinte elzárni őt az emberek elől.
Amikor első gimnazista voltam, még tanított Bazsó tanár úr a gimnáziumban. Kívülállóként úgy éreztük, hogy azokban az osztályokban, ahova a legjobb tanulók jártak. Mi másik osztályokba járók, csak messziről figyeltük. Számunkra megközelíthetetlennek tűnt. Kicsit talán féltünk is tőle, és egy kissé a többi tanár felett állónak éreztük.
Amikor nyugdíjasként hazaérkeztek, akkor kezdett jobban nyitni az emberek felé. Lassanként nekem is sikerült közelebb jutnom hozzá, bár jóval közelebb volt a kilencven, mint a nyolcvan évéhez, amikor sok-sok rábeszélésre az első interjút elkészíthettem vele. Ezt azután még jó pár követte, mert életének utolsó öt-hat évében szinte állandó kapcsolatban álltam vele. Nagyon sokat beszélgettünk, megismertem érzéseit, gondolatait, örömét, bánatát. Megtapasztaltam egyháza, iskolája, városa és a hozzá közelálló emberek felé irányuló nagy-nagy szeretetét. És most szeretném ezt a rendkívüli képességekkel rendelkező, hatalmas tudású, mély érzésű embert másokkal is megismertetni.
Írásomban elsősorban beszélgetésünkre, másodsorban az ő írásaira, harmadsorban azoknak a volt tanítványainak a visszaemlékezéseire támaszkodom, akik élete delén ismerték őt. Így forrásaim egyben írásom hitelességét is biztosítják.